Jean Marie Baptiste Vianney, a híres plébános Franciaországban, Dardillyben Lyon közelében született 1786. május 8-án. Szülei, Matthieu Vianney és Marie Beluze hat gyermeket neveltek, ő volt a harmadik a sorban. Az elemi iskola óráin csak néha vett részt, mert apjának kellett segítenie a munkában, emiatt kezdetben alig tudott írni és olvasni.
A francia forradalom vallásellenessége hatására számos pap rejtőzködött (hogy folytathassák hivatásukat). A Vianney család továbbra is részt vett a miséken, mégha ez illegális volt is. Elsőáldozására titokban készült föl 1799-ben. nővérétől tanult írni és olvasni. 1805-ben amikor már az állam engedélyezte az egyházi hivatás gyakorlását. 19 éves korában apja beleegyezett, hogy elhagyja a birtokot és M. Balley, Ecully plébánosa tanítsa, többek közt latinra, aritmetikára, történelmre, földrajzra.
Tanulmányai 1809-ben ismét félbeszakadtak, amikor besorozták Napóleon seregébe, ahol megbetegedett, ezután felépülése után egy dezertáló csoporthoz került, végül 1810-ben tért vissza hetett Ecullybe.
A lyoni érseki helynöknek és Balley pártfogásának köszönhetően befejezte tanulmányait és pappá szentelték és 1815 augusztus 14-én mutatta be első szentmiséjét. Püspöke plébánoshelyettesi kinevezéssel Arsba küldte, ahol azt tapasztalta, hogy a vallásosság a francia forradalom éveinek egyházüldözései következtében nagy károkat szenvedett.
Minden buzgósága ellenére nagyon egyedül érezte magát. Alig evett. Esténként a templomban virrasztott az Oltáriszentségnél. Megérkezése után két évvel súlyos lelki válságon ment át, ezért teljes reményvesztettségben kérte a lyoni érsektől, hogy elhagyhassa Arsot, de a Saone folyó áradása miatt nem tudott elutazni, így feladta távozási tervét. Belevetette magát a munkába: felújította idős templomát, és a környékbeli falvakban részt vett a hitélet fellendítésére akkoriban mindenfelé tartott népmissziókban, ahol többnyire csupán gyóntathatott. Miközben a többi pap között -saját szava szerint – olyan volt, mint a falu bolondja, azokat, akik rábízták magukat követték őt, sőt pár család, akiket megragadott szava és élete, áttelepült Arsba, s lassanként maga a falu is kezdett megváltozni.
Sajnálatos módon tevékenységét irigység követte. Éjszaka látomások gyötörték, nehezen aludt, de a szomszédai gyakran mellette voltak a reménytelen éjszakákon és virrasztottak mellette. Az ijesztő jelenségek mindennapos próbatétet jelentettek számára. Bántották a bírálatok is, amelyek mindenfelől érték, nyugtalanította teológiai műveletlensége és egyre inkább nőtt a szomszédos plébánosokkal való feszültség. A szentmise volt az egyedüli forrás, ahol felüdülést talált.
Ekkor határozta el, hogy a Gondviselésről elnevezett arsi iskolát átalakítja a szegény és kitett kislányok otthonává. Minden délután hittanórát tartott nekik, és köztük művelte az első csodát is, amikor lisztet sokasított. Ezzel az otthonnal olyan anyagi gondot vállalt magára, amely élete végéig elkísérte. 1832-től egyre többen jöttek Arsba, a környező falvakban gyorskocsi-szolgálatot szerveztek, hogy mindenki eljuthasson az arsi paphoz, ha gyónni akart nála, szinte éjjel és nappal gyóntatott. 1843-ban a lelkipásztori munkától és belső, titkos harcaitól úgy kimerült, hogy súlyosan megbetegedett, a betegek szentségét is felvette, és a környezete már búcsút vett tőle. De rövidesen talpra állt és felépülése után elmenekült falujából. Az emberek viszont utána mentek, s mikor megtalálták, erőszakkal vitték vissza.
Tudatlanságának terhétől nyomasztva és a munkától túlterhelve segítőtársat kért egy megfelelően képzett pap személyében, akit miután megkapott hamarosan zsarnokoskodni kezdett felette. Ez az állapot hét évig tartott, mialatt ő maximálisan visszahúzódott. Közben szerencsétlensége ellenére megadatott neki a szó, amellyel szíveket tudott megnyitni, és – anélkül, hogy észrevette volna – csodákat művelt. Az évenként Arsba zarándokló emberek száma pedig a százezer felé közeledett. Amikor püspöke elhelyezte a káplánt, attól félt, hogy ismét egyedül marad, ezért püspöke új káplánt küldött melléje.
Lassan mindenét szétosztotta a szegények között, vagy amije volt, az ő javukra eladta. A tisztelet megnyilvánulásai ellenére – püspöke tiszteletbeli kanonokká, a kormányzat pedig 1855-ben lovaggá tette -meg volt győződve semmiségéről. 1859 augusztus 4-én távozott el. X. Pius pápa 1905-ben boldoggá, XI. Pius pápa 1925. május 31-én szentté avatta, 1929-ben pedig a plébánosok patrónusává nyilvánította.
A rengeteg nehézség, a megpróbáltatások idején az alábbi imát ismételgette, melytől lelkileg-testileg megerősödve tudta folytatni tevékenységét.
Istennek Szent Anyja,
Isteni Fiad kínszenvedésekor és halálakor érzett mérhetetlen
fájdalmáért és keserves könnyhullatásodért kérlek, ajánld fel a mi
isteni Megváltónk sebekkel és vérrel borított Szent Testét fájdalmas
könnyeiddel együtt a Mennyei Atyának a lelkek megmentéséért, és annak
a kegyelemnek az elnyeréséért, amiért most hozzád folyamodom: […itt
kell megfogalmazni kérésünket…]
Jézus, Mária, szeretlek benneteket, mentsétek meg a lelkeket,
különösen az Istennek szentelteket (3x ismételjük).
Ámen.
lotusz
