Ez nem egy átlagos írás lesz, nem egy olyan amit elolvasol és elfelejtesz. Mert amit most megosztok veled, az valószínűleg felold valamit benned. Valami ősi, rejtett dolgot. Valami olyat tapasztalhatsz meg, amivel még sosem mertél szembenézni.
Ami velem történt, az nem csak pszichológiai változás volt. Inkább így írnám le mintha a valóság egy másik rétegébe léptem volna át. Ezután már nem voltam többé ugyanaz az ember. A legtöbb ember egész életében elkerüli hogy szembe kelljen néznie önmagával. Ezerszer elmegyünk a tükrök mellett. de ritkán állunk meg és nézünk bele igazán.
Mi lenne, ha azt mondanám, hogy a saját szemedbe nézés egy átjáró? Nem metaforikusan. szó szerint egy átjáró valami mélyebb felé. Valami, ami a gondolatok, szerepek, identitások alatt van eltemetve. Valami, amit soha nem szabad elfelejtened.
Ez a felfedezésem egy furcsa estén kezdődött. olvastam történeteket a tükörhöz rögzített tekintet jelenségéről. A pszichológusok szerint hallucinációkat okozhat. Egyes spirituális körök úgy gondolták, hogy ez ébredést válthat ki. Néhányan még óvtak is tőle. Természetesen utánajártam a dolognak, mert tudni akartam az igazságot. Így elhatároztam, hogy kipróbálom.
A módszer lényege hogy órán keresztül, szünet nélkül, csak a szemeidet kell nézni egy tükörben. Leültem. Kizártam minden zavaró tényezőt. Csak a csend és a szemeim, semmi másra nem figyeltem.
Az első 5 perc unalmas volt. Az elmém nyűgös volt. De aztán valami megváltozott…
10 perc után az arcom elkezdett megáltozni. nem fizikailag, hanem érzékelésileg. Olyan volt, mintha valaki olyat bámultam volna, akit ismertem valamikor, de már nem emlékszem rá.
A szemem mélyebbnek tűnt, mint amire emlékeztem. mintha egy ősemberé lett volna. Aztán arcokat láttam. az arcom átalakult, a bőröm hullámzott. Gyermekként láttam magam. Aztán idegenként. Aztán valami idegen lényként.
Tudom, hogy furcsán hangzik, de ha valaha is elég sokáig bámultad tükörben a saját szemeidet, tudni fogod miről írok. De most jön a furcsább rész…
20 perc körül az énem elkezdett törede.ni Nem ijesztő módon. Inkább úgy, mintha látnám, ahogy az identitásom lekopik. Már nem én voltam. Nem a nevem, nem a munkám, nem a személyiségem. Csak a jelenlét, ami önmagát nézi. És ebben a jelenlétben jött a csend. Egy olyan mély csend, ami elnyelt minden gondolatot, minden zavaró tényezőt, minden maszkot. Félelmetes volt és békés. Aztán a 30. perc körül…
Megtörtem. Nem a fájdalomtól. hanem az őszinteségtől. Könnyek potyogtak a szemeimből. Nem azért, mert szomorú voltam. Hanem mert végre megláttam az igazi énemet. nem azt, amit a világnak adtam elő. Hanem a félelmeteset. A fáradtat. Azt, amit még magam elől is elrejtettem. Szinte túl sok volt már amit láttam, de aztán valami átkattant. Egy érzés, amit nem tudok teljesen megmagyarázni. úgy éreztem, hogy feloldódok, nem meghalok. Inkább feloldódok valami nálam sokkalta nagyobban.
Tudatára ébredtem egy jelenlétnek a szemeim mögött. Nem csak én voltam, aki a tükörbe nézett. Valami rajtam kívülről nézett rajtam keresztül. Nevezhetjük tudatosságnak. vagy léleknek, vagy valami másnak, ami talán mindkettőnél idősebb.
Rácsatlakoztam a megfigyelőre, arra a részünkre, ami a gondolatokon túl létezik. Az időnek már nem volt értelme, a testem messzinek tűnt, a lélegzetem volt az egyetlen szál, ami ide kötött. Aztán az 1 óra véget ért. A varázslat megtört. Visszatértem. De valami megváltozott…
A világ másképp nézett ki; a szobám, a tükörképem, még a gondolataim is. minden könnyebbnek tűnt. Mintha leadtam volna egy súlyt, amiről nem is tudtam, hogy cipelem. és legfőképpen olyan tisztának éreztem magam. mintha évek óta először találkoztam volna önmagammal. Egy régi, elfeledett barátommal.
1 órán keresztül a saját szemedbe bámulni nem csak egy kísérlet volt. Ez inkább egy rituálé. Sokkal intenzívebb mint azt a legtöbben gondolják. Nem arról van szó, hogy valami furcsát látunk ilyenkor. Hanem arról, hogy meglátjuk azt, ami mindig is ott volt. Ami a zaj, az emlékezet, az identitás és az idő rétegei alatt rejtőzött. A tükör ilyenkor nem csak az arcunkat mutatja meg, hanem a befejezetlen ügyeinket. Először úgy érzed, mintha magadat néznéd. de hamarosan valami furcsa történik…
Nem te vagy a figyelő. te leszel a figyelt. Van egy pillanat amikor a határ közted és közte feloldódik, és ami marad, az valami, ami túl van a néven. Egy nyers, lélegző csend. Ami ítélkezés nélkül lát. Identitás nélkül. Félelem nélkül. Ami a tudatosság forma nélkül.
És abban a pillanatban nem csak arra ébredsz rá, hogy ki vagy. Hanem arra is, hogy ki nem voltál soha. Nem a munkád vagy. Nem a kapcsolataid. Nem a történetek, Amiket nap mint nap ismételgetsz a fejedben. még a gondolataid sem vagy. Mert amikor a gondolatok elhalványulnak, egy valami marad csak. Egy jelenlét. Egy csendes tanú. Egy hatalmas, csendes óceán a hullámok alatt.
Arra tanítottak minket, hogy féljünk a csendtől. hogy kerüljük a saját tekintetünket. mert abban a pillanatban, amikor igazán a saját szemünkbe nézünk, mindent meglátunk, amit eltemettünk; szégyent, megbánást, dühöt, vágyat, bánatot. Úgy emelkednek fel, mint árnyékok a barlangból. De ahelyett, hogy elfutnánk előlük, a tükör arra kényszerít, hogy szembenézzünk velük. És itt rejlik a csoda. Amikor megtesszük, nem maguk alá temetnek, hanem felszabadítanak. Minden könnycsepp, minden félelemfelvillanás, minden ismeretlen arc, ami megjelenik a tükörképedben. nem megijeszteni próbál, hanem kiegészíteni.
Mert az igazi önmagad nincs összetörve, csak elfelejtve. Ez a gyakorlat eltávolította a zajt, és emlékeztetett egy félelmetes, felszabadító igazságra. Nem ez a test vagyok, nem ez a név vagyok, nem ez a pillanat vagyok az időben. A tudatosság vagyok. Hatalmas. érintetlen. és örökkévaló. Amikor a tudatosság a tudatosságba néz, az elkülönülés illúziója eltűnik.
Kezded felismerni, hogy az arc, amit eddig bámultál, nem csak a sajátod. Inkább minden élőlényé. Te vagy az univerzum, amelyik magára ébred. Szóval nem, ez nem egy játék, és nem egy újabb hack, vagy valami misztikus trükk. Ez a lélek tükre, a jelenlét próbája. Egy hívás, hogy találkozzatok azzal a részetekkel, ami sosem változik. Azzal, ami már a születés előtt is ott volt, és ott marad az utolsó lehelet után is. Tehát ha elég sokáig bámulsz a saját szemedbe, nem csak magadat látod. Végre találkozol is azzal ami mögötted rejlik, és időtlen idők óta kísér. Ez mindent megváltoztat. Néha a legmélyebb igazságok a saját tükörképedben vannak elrejtve.
facts
