Élt egyszer egy öregember egy kis faluban. Nagyon szegény volt, de még a királyok is irigyelték, mert volt egy gyönyörű fehér lova. Ilyen lovat még addig soha senki nem látott. Királyok kérték tőle a lovat, és mesés díjakat ajánlottak érte, de az öreg azt mondta, hogy ez a ló nekem nem csak egy ló, hanem olyan nekem, mintha a családom tagja lenne. Hogyan adhatnám el a családtagomat? Még a szomszédai is megpróbálták meggyőzni, hogy adja el a lovat, de ő nem tette.
Egy reggel hirtelen azt vette észre, hogy a ló nincs az istállóban. Az egész falu összegyűlt, és mindannyian gúnyolódtak: „Te bolond ember, mi előre tudtuk, hogy egyszer ellopják a lovat, és te olyan szegény vagy, hogy jobb lett volna, ha eladod. Bármekkora összeget megszerezhettél volna. Most pedig a lónak annyi. Ez egy átok, egy szerencsétlenség.”
Az öreg erre azt mondta: „Ne menjetek túl messzire. Csak annyi történt, hogy a ló nincs az istállóban. Hogy ez balszerencse vagy szerencse, ki tudja?”
Az emberek nevettek. Azt gondolták, hogy az öregember megőrült. Eladhadta volna a lovát, és gazdagságban élthetettvolna, de ő napról napra, nyomorban és szegénységben élt.
Ezután eltelt néhány nap… Tizenöt nap múlva egy éjszaka hirtelen visszatért a ló. Nem ellopták, hanem elszökött a vadonba. És nemcsak hogy visszatért, hanem egy tucat vadlovat is hozott magával. Ismét összegyűltek a falusiak, és azt mondták a gazdának: „Hű, ez aztán a szerencse!”.
Az öregember ismét megszólalt: – Túlgondoljátok. Csak annyi történt, hogy a ló visszatért, és tizenkettő másik jött velel, de nem tudhatjuk, hogy ez balszerencse vagy szerencse.”
Ezúttal az emberek hallgattak, de tudták, hogy 12 gyönyörű ló jött a jószággal. Egy kis idomítás, és mindet el lehetne adni, rengeteg pénzt adnának érte.
Az öregembernek volt egy fiatal fia, egyetlen fia. A fiatal fiú elkezdte idomítani a vadlovakat. Egy nap, miközben idomította a lovat, leesett egy vadlóról, és eltörött a lába. Az emberek újra összegyűltek, és megint olyan hamar eljött az ítéletük. Azt mondták: „Az egyetlen fiad elvesztette a lábát, és öregkorodban ő volt az egyetlen támaszod. Ez hatalmas balszerencse.”
Az öregember azt mondta: „Ne gondoljátok túl. Csak annyi történt, hogy a fiam eltörte a lábát. Hogy ez balszerencse vagy jószerencse, ki tudja?” Történt, hogy néhány hét múlva az ország háborúba keveredett a szomszédos országgal.
A város összes fiatalemberét erőszakkal elvitték katonának, de csak az öregember fia maradt, mert neki eltört a lába.
Az emberek ismét összegyűltek. Sírtak és zokogtak, mert minden házból erőszakkal vitték el a fiatalokat, és nem volt lehetőségük visszatérni, mert a megtámadott ország hatalmas ország volt, és ők vesztésre álltak a harcban.
Az egész város sírt és zokogott, odamentek az öregemberhez, és azt mondták: „Igazad volt. Ez áldásnak bizonyult.
Lehet, hogy a fiad eltörte a lábát, de még mindig veled van, míg a mi fiaink örökre elmentek.”
Az öregember ismét azt mondta: „Még mindig túlgondoljátok. A ti gyermekeiteket arra kényszerítették, hogy belépjenek a hadseregbe, az én fiamat pedig nem kényszerítették. Senki sem tudja még, hogy ez szerencse vagy balszerencse.
Ha megnézzük az életünket, azt fogjuk tapasztalni, hogy gyakran megpróbáljuk irányítani az eseményeket azzal, hogy eldöntjük, milyen kimenetel lenne a jó és milyen a rossz. Amikor a dolgok a terveink szerint alakulnak, akkor túlságosan örülünk, de amikor nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan reméltük, akkor elkeseredünk.
Gyakran túl gyorsan ítélünk meg egy eseményt, és döntjük el, hogy az jó vagy rossz volt-e. A valóságban azonban nem tudjuk eldönteni, hogy valami, ami történt, jó vagy rossz. Nem mindig tudjuk, hogy egy esemény végül jónak vagy rossznak fog-e bizonyulni.
Akárcsak ebben a történetben, valami, ami a jelen pillanatban jó hírnek tűnik, a jövőben kellemetlenséget vagy akár problémákat is okozhat. És valami, ami a jelen pillanatban rossznak tűnik, a jövőben nagyon hasznos lehet. Ebben a történetben az öreg gazda nem ítélkezik. Egyszerűen csak elfogadja, ami történik, úgy ahogyan történik. Egykedvű a természete, és az egykedvűséget a boldogság legmagasabb formájának tartják a zen tanítások, amit megtapasztalhatunk.
Ha tehát mindig boldog szeretnél lenni az életedben, akkor csak annyi a dolgod, hogy soha ne ítélj elhamarkodottan semmit, mert ami ma rossznak tűnik számodra, az holnap talán szerencsét hoz neked.
