Volt már hogy úgy viselkedtél mint akinek fogalma sincs semmiről. De nem csak arról volt szó, hogy hibáztál, hanem arról, hogy szándékosan játszottad a tudatlant. Amikor úgy tettél mintha nem értenél valamit, miközben valójában értetted.
Arthur Schopenhauer, a 19. század egyik legbefolyásosabb filozófusa számára a bolondnak tettetés művészete nemcsak a szórakoztatás eszköze volt…
Az alábecsülés néha a javunkra válhat, és megbeszéljük, hogy szerinte miért lehet a bolondnak tettetés az egyik legokosabb módja az életben való eligazodásnak.
Gyakran érezzük szükségét annak, hogy felsőbbrendű intelligencia képét mutassuk a külvilágnak, félve attól a megbélyegzéstől, hogy bolondnak tartanak bennünket. Ez a kényszeres vágy, hogy megőrizzük hírnevünket és kivívjuk mások csodálatát, az emberi természet „különös gyengesége”, ahogy a filozófus megjegyezte.
Az emberi természet sajátos gyengesége miatt az emberek általában túl sokat gondolkodnak azon, hogy mások milyen véleményt alkotnak róluk; noha a legkisebb utánagondolás után rájöhetünk, hogy ez a vélemény, bármi legyen is az, önmagában nem lényeges a boldogsághoz. Ezért nehéz megérteni, miért örül mindenki annyira, ha látja, hogy mások jó véleménnyel vannak róla, vagy hiúságának hízelgő dolgokat mondanak róla. Ezért nem szeretnénk, hogy butának nézzenek bennünket.
De ha túlságosan mások véleményére összpontosítunk, akkor szem elől téveszthetjük azt, ami igazán előnyös számunkra. Néha valóban segít, ha az emberek nem tartanak minket sokra. Ha butának néznek minket, az jobb lehet a jólétünknek, mint ha intelligensnek tartanak. Ahhoz, hogy élvezhessük a bolondság előnyeit, hajlandónak kell lennünk arra, hogy butának nézzenek minket az előre jutáshoz. Igen, néha úgy érezhetjük, hogy az emberek nem kedvelnek minket, és kevesebbnek gondolnak minket.
De ahogyan Schopenhauer érvelt, véleményük nem szükséges a boldogságunkhoz.
Most gondoljunk bele, hogy 19 éves vagy, és az édesanyád a következő levelet küldi neked; “
„Nem vagy rossz ember; mindened megvan, ami az emberi társadalom becsületére válhat. De minden jó tulajdonságodat elhomályosítja a túlzott okosságod, és haszontalanná tesz a világ számára pusztán az, hogy mindent jobban akarsz tudni, mint mások, hogy javítani és elsajátítani akarod azt, aminek nem tudsz parancsolni. Ezzel megkeseríted a körülötted lévő embereket. Mivel senki sem akarja, hogy ilyen erőltetett módon javítsák ki vagy tereljék jó útra, ha kevésbé lennél okos, akkor csak simán nevetséges lennél; de így, ahogy vagy, rendkívül bosszantó vagy.”
Ezt a levelet édesanyja írta Schopenhauernek 19 éves korában. Ahelyett, hogy az intellektusát dicsérné, inkább kritizálja, rávilágítva az intellektuális felsőbbrendűség következményeire. Úgy tűnik, hogy Schopenhauer korai tapasztalatai és anyja szavai befolyásolták későbbi filozófiai elmélkedéseit, többek között ez terelte a bolondnak tettetés útjára.
Schopenhauer az intellektuális képességekre való emberi büszkeség lényegét ragadta meg szavaival: „Nos, nincs semmi, amire az ember büszkébb lenne, mint az értelmi képességeire, mert ez az, ami a világban a vezető helyet biztosítja számára. De rendkívül hátrányos dolog, ha valaki más úgy látja, hogy e tekintetben határozottan fölötte áll, és rajta kívül ezt többen is látják, mert akkor bosszúra szomjazik.”
Schopenhauer úgy vélte, hogy az intellektuális felsőbbrendűség a létezés magasabb szintjére emeli az embert, a tömegek fölé. Ugyanakkor felismerte az ilyen adottság kétélű természetét. Míg az éles intelligencia büszkévé tehet, addig mások irigyekké válnak emiatt. Ha csak látja egy másik ember a kimagasló intellektusát, az elégtelennek érezheti magát, és csökkentheti önértékelését. Ez a felismerés gyakran vezet ahhoz a vágyhoz, hogy az intellektuálisan felsőbbrendű személyt lekicsinyeljék vagy aláássák.
Schopenhauer hangsúlyozta, hogy a butaságnak ez a stratégiai felhasználása nem a valódi tudatlanságról szól, hanem inkább arról, hogy tudjuk, mikor és hogyan kell úgy tenni, mintha nem tudnánk. Úgy vélte, hogy nem sokat ér bölcsnek lenni a bolondok között vagy épelméjűnek a holdkórosok között. Azzal, hogy az ember felveszi a legbutább álcáját, melegebb fogadtatást biztosíthat magának mások részéről, és elkerülheti a jövőbeli ellenségeskedést.
Így fogalmazott: „valóságos ajándék butának lenni, mert ahogyan a testnek kellemes a melegség, úgy az elmének is jót tesz, ha felsőbbrendűségét érzi valaki mással szemben, és az ember olyan ösztönösen keresi a társaságot, amely valószínűleg ezt az érzést kelti benne, mint ahogyan a kandallóhoz közeledik vagy a napon sétál, ha melegedni akar.”
Fontos azonban megjegyezni, hogy Schopenhauer nem támogatja az intelligencia tagadását. Inkább egyértelmű a tanácsa: gyakoroljunk körültekintést és érzékenységet, hogy jobban érezzük magunkat az emberek között. Miközben az intellektuális felsőbbrendűség a személyes elégedettség és a teljesítmény forrása lehet, magában hordozza a társadalmi harmónia megzavarásának lehetőségét is.
„A szerelem metafizikája” című esszéjében Schopenhauer arról értekezett, hogyan viselkednek az emberek társas helyzetekben. Azt mondta: „A bolondot játszani a legjobb módszer, amivel elfedjük mások hibáit”. Ez a kijelentés tökéletesen összefoglalja Schopenhauer meggyőződését, miszerint a bolond szerepének vállalása stratégiai manőverként szolgálhat a körülöttünk lévők hiányosságainak vagy hibáinak elfedésére.
Tisztában volt azzal, hogy az embereknek gyakran vannak olyan tökéletlenségeik, gyengeségeik vagy elégtelenségeik, amelyeket el akarnak rejteni.
Ezeknek a hibáknak a nyílt felvállalása azonban kellemetlen lehet, és potenciálisan árthat az ember hírnevének vagy önbecsülésének. Schopenhauer világosan látta, hogy a bolond álcájának felvétele kényelmes álcát nyújthat, elterelve a figyelmet mások hibáiról, és lehetővé téve számukra, hogy hibázás esetán megmentsék magukat. Ez a stratégiai taktika különböző társadalmi kontextusokban, például beszélgetésekben, vitákban vagy csoportdinamikában alkalmazható.
Tudta, hogy mi emberek gyakran gyorsan ítélkezünk és kritizáljuk egymást. Amikor azt látjuk, hogy valaki más nem egészen a helyzet magaslatán áll, hajlamosak vagyunk a gyengeségeire összpontosítani. Schopenhauer azonban világosan látja, hogy ez a megközelítés ritkán működik, és gyakran még több feszültséghez és nehezteléshez vezethet.
Schopenhauer idézete egyértelmű: a bölcsesség a kontextusról szól. Megkérdőjelezi azt az elképzelést, hogy pusztán attól, hogy sok eszed van, jó ember leszel. Ehelyett magabiztosan azt sugallja, hogy ha egy kicsit buta vagy, vagy annak tetteted magad, az segíthet átvészelni az emberi interakciók hullámvölgyeit, és harmonikusabbá teheti a kapcsolataid.
Végül Schopenhauer meggyőző érveket hoz fel amellett, hogy elfogadjuk az időnkénti bolondozás váratlan értékét.
Miközben a társadalom nagyra értékeli az intelligenciát, néha egy kis tanácstalanság is segíthet elsimítani a nehéz társadalmi helyzeteket. Valójában egy kis színlelt tudatlanság lehet a legokosabb módja a béke megőrzésének.
